A Léner-vonósnégyest 1919-ben alapította négy jó barát és korábbi zeneakadémiai évfolyamtárs: az akkor huszonöt esztendős Léner Jenő (I. hegedű), valamint a nála egy-két évvel fiatalabb Smilovits József (II. hegedű), Róth Sándor (brácsa) és Hartmann Imre (gordonka). A kvartett névadó primáriusa, Léner Jenő 1894. június 23-án született, szegény sorsú szabadkai családban, és szülei csak nagy nélkülözések árán tudták elérni, hogy a fiatal hegedűs a budapesti Zeneakadémián tanulhasson. A művészdiploma megszerzése után az Operaház zenekarába került, de a húszas évek elejétől már kizárólag a vonósnégyes-játékra koncentrált.
Mint Molnár Antal a Léner-vonósnégyesről írt kismonográfiájában megfogalmazta: „magyar földön még Csokonai idején is elterjedt foglalkozás volt a zsidók között a klesmerer-ség, a zenekari zenészség, olyasféle módon, mint ahogy a cigánybandák működnek. Lénerben félre nem ismerhetően élt ez a fajta hajlam: behízelgően, tömeg-lenyűgözően muzsikálni, már a tónusával is bevenni magát a hallgatók lelkébe. A visszaemlékezők nem győzik hangoztatni Léner édes, boldogítóan rezdülő hegedűhangját… Bizonyára sok mindent ellesett Hubaytól, de annál is messzebb ment. Úgy érzem, inkább a cigányprímásokhoz, egy Magyari Imréhez, Kóczé Antalhoz állt közel – már ami a tónus alapjait illeti… Neki nem adatott meg a nagy szólista dicsősége: ahhoz túlságosan éles önkritikával bírt, semhogy efféle szándék lidércétől szédíttesse magát.
Maradt tehát, mint egyetlen lehetőség: a kamarazene […] Nevetséges volna egy kvartettmuzsikust Caesarral vagy Napóleonnal akárcsak távolról is összemérni. Nekem mégis eszembe jutnak ezek a hatalmi emberek, akiket különböző latens elmekórok predesztinálnak a szinte őrületes világtervekre. Léner kórossága a nincstelenség volt, és bezártsága szűk lehetőségek közé, nagy lélekkel. Az ő tervezése sem volt józan: nemcsak működni akart, ismertté tenni az együttesét sokfelé, hanem anyagi karriert, gazdag pályafutást is készült azzal egybekötni."
Több hónapos próbaidőszak után a kvartett 1919-ben, Szegeden debütált, és hamarosan a budapesti kritikusok is felfigyeltek dinamikus, kiforrott játékukra. Egy évvel később, bécsi bemutatkozásukon Maurice Ravel is jelen volt, s annyira lenyűgözte a fiatal magyar vonósok játéka, hogy azonnal meghívta a kvartettet Párizsba. Ezzel kezdetét vette a húszas-harmincas évek sikersorozata: 1923-ban a vonósnégyes Angliában telepedett le, s innen indultak európai, majd később tengerentúli turnéikra. Londonban számos hanglemezfelvételt is készítettek, amelyek közül néhány – köztük a Beethoven-kvartetteket tartalmazó ciklus – rangos szakmai díjakat nyert, és többszázezer példányban kelt el. „Gramofónlemezeinket a bonni Beethoven-múzeumban, a washingtoni Fehér Ház könyvtárában őrzik, és mi járjuk, járjuk a széles világot" – nyilatkozta 1931 novemberében a Pesti Naplónak Léner, majd így folytatta: „Nyolc impresszárió, három titkár intézi ügyeinket, s erre az idényre kilencvenhat hangversenyre vagyunk lekötve, de ez a szám még növekedni fog." Az együttes elismertségét jelzi, hogy Respighi, Milhaud és Malipiero is a Léner-kvartettnek ajánlotta egy-egy vonósnégyesét, s hogy Léner 1935-ben, Londonban megjelent, A vonósnégyesjáték technikája (The Technique of String Quartet Playing) című metodikai írását évtizedeken át tanították a legjelentősebb egyetemeken.
A vonósnégyes a harmincas évek végén – a háborúba sodródó Európából menekülve – Mexico Citybe költözött, majd 1941-ben feloszlott. Léner azonban egy évvel később – immár New York-i székhellyel – újjászervezte a kvartettet, amelyben Steinhardt László (II. hegedű), Ralph Hirsch (brácsa) és Rejtő Gábor (cselló) játszott. Az elsősorban a tengerentúlon sikeres együttesben a következő években Harsányi Miklós, Déri Ottó, Kuttner Mihály, Varga László és Indig Alfréd is megfordult. A Léner-Kuttner-Harsányi-Varga összeállítású kvartett 1947-ben és '48-ban Budapesten is nagy sikerrel koncertezett, de Léner ekkor már súlyos beteg volt és 1948. november 29-én, New York-ban elhunyt.
Retkes Attila