Magyar Vonósnégyes

A Magyar Vonósnégyest (eredeti nevén: Új Magyar Vonósnégyes) 1935-ben alapította Hubay Jenő zeneakadémiai mesteriskolájának két, frissen diplomázott kiváló növendéke, a prímhegedűs Végh Sándor (Kolozsvár, 1912. május 17. – Salzburg, 1997. január 7.) és a brácsás Koromzay Dénes (Budapest, 1913. május 18.), valamint Szervánszky Péter és Palotai Vilmos. Az együttes harminchét éven át, 1972-ig működött: az utolsó felállásban az első hegedű szólamát Székely Zoltán, a második hegedűt Kuttner Mihály, a brácsát Koromzay Dénes, a csellót Magyar Gábor játszotta. 1972-ben Koromzay Dénes újjászervezte az Új Magyar Vonósnégyest, amely még hét hangversenyévadon át, 1979-ig koncertezett.

 

„Végh Sándorral együtt végeztem a Zeneakadémiát – mondta Koromzay 1980-ban, a kvartett történetével foglalkozó, a Muzsika című folyóiratban megjelent terjedelmes interjúban –, s igen jó barátok voltunk. Ikreknek hívtak bennünket – akárcsak Székelyt és Zathureczkyt vagy Hannovert és Gertlert –, mert mindenben egymással tartottunk.” A két alapító a hegedű főtanszak mellett zeneszerzést is tanult: Végh Sándor Kodály, míg Koromzay Dénes Siklós Albert növendéke volt. Koromzay – Unger Ernő irányításával – a karmesterképzőt is elvégezte, majd 1933-ban Berlinbe utazott, ahol Karl Flesch osztályában tökéletesítette hangszertudását.

 

„A vonósnégyes megalakításának ötlete Palotai Vilitől származik, az ő ösztönzésére kezdtünk együtt dolgozni” – mesélte Koromzay. „Berlinből hazatérve ugyanis a pályán egyéb lehetőségem nem kínálkozott – ha csak az nem, hogy a Budapesti Hangversenyzenekarban, ahol Zsolt Nándor volt a karmester, mindig szívesen látták a Hubay-növendékeket... A piacot Waldbauerék uralták, s a színvonalat mellettük Rothék világkarrierje, Lénerék His Master's Voice aranylemeze szavatolta. Ilyen partnerek jelenlétében klasszikus repertoárral nem lehetett betörni a hangversenyéletbe, ezt valamennyien tudtuk. Friss, kortársi darabokat kerestünk tehát, amit mások még nem játszottak, s amit csak tőlünk hallhatott a közönség. Műveket kértünk zeneszerző-barátainktól – Kadosától, Veresstől –, és egyetlen rádiós szereplési alkalomért boldogan megtanultunk akár egy Jolivet-opuszt is."

 

A kvartett első kimagasló szakmai sikerét Bartók V. vonósnégyesének zeneakadémiai ősbemutatója jelentette, amelyre a szerzővel közösen készültek fel. „Akik ott voltak, olyan forrón ünnepelték, hogy Bartók, bár előzőleg hat éve nem volt hajlandó a pódiumon meghajolni, ezúttal, ha egyetlen egyszer is, de kijött. Tőle ez igen nagy szó volt" – emlékezett Koromzay. Az 1935/36-os évadban a Magyar Vonósnégyes még saját költségen rendezte koncertjeit, de később egyre több külföldi fesztiválra kaptak meghívást: a prágai IGNM-fesztiválon például Veress Sándor II. vonósnégyesét játszották, Barcelonában pedig Bartók Ötödikjével mutatkoztak be. 1937-ben a Magyar Vonósnégyes a Hollandiában élő Székely Zoltánt kérte fel primáriusnak, majd Végh Sándor kilépett és 1940-ben saját vonósnégyest alapított, amellyel a háború után Baselben telepedett le. Az együttes 1950-ig Hollandiában működött, és ez idő alatt a Bartók-vonósnégyesek és kortárs ősbemutatók (pl. van Dieren, Pijper, Castelnuovo-Tedesco művei) mellett a kvartett Beethoven-interpretációival is a világ élvonalába került. 1950-től az Egyesült Államokban folytatták a munkát, és ekkor – tíz év különbséggel – két teljes hanglemezsorozatot készítettek Beethoven vonósnégyeseiből. A hetvenes években a kvartett valamennyi tagja tanári állást vállalt az ohiói Oberlin Egyetemen. Székely Zoltán, Koromzay Dénes és Magyar Gábor – Fenyves Loránd és Janzer György társaságában – még a Magyar Vonósnégyes megszűnése után is hosszú éveken át tanított Banffben, a ma már legendás nyári vonósnégyes-kurzusokon.

 

Budapesten már alig léptek fel – emlékezetes eseménye marad a magyar koncertéletnek 1969-es vendégszereplésük: „[...] úgy kezdenek muzsikálni a Zeneakadémia nagytermében, mintha tegnap hagyták volna abba: ezt érezni játékuk meghitt otthonosságán, természetes közvetlenségén, muzsikálásuk mindig friss, spontán örömén. Talán éppen ez adja játékuk meggyőző erejét, őszinteségét, erkölcsi hitelét: a világjárás rutinjából az ő muzsikálásukon csak a pallérozottság érzik, modorosságnak, beidegzett patronoknak nyoma sincs” – foglalta össze a kritikus a kvartett játékának lényeges vonásait.