Máthé Miklósné Kéri Klára

 

Máthé Miklósné – vagy, ahogy mindenki ismerte, Klári néni – neve szinte már fogalommá vált. A 20. század egyik legkiemelkedőbb zenész-pedagógusa, számtalan híres és kevésbé híres kiváló magyar muzsikus nevelője volt, egy nagy nemzedék csodálatra méltó képviselője. Életét szinte az utolsó pillanatig alkotó erejű munkával töltötte, színes, vibráló egyéniségével gazdagítva mindnyájunk életét, akik a környezetében lehettünk. A kifogyhatatlan energia, talán ez volt örök fiatalságának titka. Mert nagyon fiatal volt, mindnyájunknál fiatalabb még nyolcvanöt évesen is. Életének hatvanöt évét töltötte tanítással.

 

Miután édesanyja kitűnő zongorista volt, gyermekkorától kezdve zene vette körül. Tizenöt évesen Székely Arnold növendéke lett a Zeneakadémián. Kitűnően végzett. Néhány évet Hollandiában töltött. Koncertezett is nagy sikerrel, de sosem volt megelégedve magával. Többet akart tudni. Ekkor hazajött. Weiner Leónál és Varró Margitnál „gyönyörű éveket” töltött még továbbtanulással. Tőlük nemcsak „szakmát” tanult felsőfokon, de olyan pedagógusi példát, amely meghatározta saját tanári habitusát is az elkövetkező hosszú években. Weiner Leóval és Varró Margittal három éven át minden csütörtökön összejöttek Varró lakásán, elemző összhangzattannal foglalkoztak. Kedd délelőttönként a Beethoven-szimfóniákat elemezték Liszt kétzongorás átiratában. Varróhoz nemcsak tanítványi, művészi, de szoros baráti kötelék is fűzte. Otthonában izgalmas emberekkel találkozhatott. Megfordult náluk a két világháború közötti társadalmi, zenei, képzőművészeti, irodalmi élet színe-java. Így ismerkedett meg Karinthy Frigyessel, Kosztolányival, Radnótival, Rácz Aladárral, Füst Milánnal... Ezekben az években már ő is tanított, magántanítványokat, mert más lehetőség nem volt. A tanítás mindig is szenvedélyesen érdekelte. Akkor tanult meg „a sziklából is vizet fakasztani”. („Voltak fizető és voltak tehetséges növendékeim.”)

 

1945-ben Czövek Ernával megalapították a Magán Zenetanárok Munkaközösségét. Az első magyar Zongoraiskolának egyik társszerzője volt. Később, 1948-ban, megalakult a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola. Ide nevezték ki tanárnak, de ezzel egyidőben a Főiskolára is, ahol a tanárjelöltek tanítási gyakorlatát vezette és didaktikát tanított. 1966-ban létrejött a Zeneakadémián az Előkészítő Tagozat, ahol haláláig tanította a fiatal tehetségeket. Tanítványai közül nagyon sokan világhírű pianisták, karmesterek lettek. Növendéke volt – többek között – Ránki Dezső, Szabó Csilla, Némethy Attila, Joó Árpád, Kiss Gyula, Szokolay Balázs, Nagy Péter, Csalog Gábor, Kecskés Balázs, Pertis Attila, Bogányi Gergely.

 

Klári néni mindig azt mondta: a tanítás éppen olyan művészet, mint a pódiumszereplés. „A zongoraművész egy kis ideig adja a művészetét nagyon sok embernek, a jó tanár viszont nagyon hosszú idő keresztül adja művészetét kevés embernek.” A rábízott gyerek eredendő tehetségébe vetett hite tanításának lényeges része volt. „Magadtól tanulj zenét! Azt játszd a zongorán, amit érzel, azt akarod hallani tőle is, amit énekelsz!” Ezt nemcsak mondta, de tette is. Mindig úgy vezetett, észrevétlenül, hogy a növendék a felfedezés izgalmával és örömével saját maga jöjjön rá a megoldásokra. Azt vallotta, a munkának az a legnagyobb öröme, ha a növendék túlszárnyalja mesterét. A jó tanár az, aki előbb-utóbb feleslegessé teszi magát. Klári néni el tudta érni, hogy a gyerekek saját sikerként éljék meg a megoldott feladatokat, így aztán saját tehetségükben, erejükben megbizonyosodva szinte izgatottan várják a következő, talán nehezebb lépéseket. Derűs feszültséggel teli órái voltak, lényének vibrálása, a gyerekekkel való baráti, játékos kapcsolata adta meg azt a légkört, amely a lehető leghatékonyabbá tette a közös munkát.

 

A már végzett növendékek vissza-visszajártak hozzá tanácsért, segítségért, vagy ha másért nem, egy kis pletyka kedvéért. Karácsonykor, születésnapján néha tíz-húsz „gyerek” is összegyűlt lakásán. Klári néni férje, a szintén örök fiatal Miklós bácsi – vagy ahogy a gyerekek a háta mögött huncutul mondták, „Klári bácsi” – ilyenkor elemében érezte magát. Ezek a fiatalok az ő gyerekei is voltak, velük örült, velük búsult Klári nénivel együtt...

 

Élete utolsó öt évében részem lehetett abban a csodában, hogy asszisztensként nap mint nap ott lehettem a közelében. Mégis nehéz megfogalmazni, mi volt a titka. Személyiségének varázsa, az a csodálatos képessége, hogy minden órán újat, mást tudott adni; óriási tapasztalata és tudása, a pillanat adta intuíció és a tudatos munka összekapcsolása – ezek együtt mind. De nekem mégis mint egy mesebeli, jótékony, csodatévő varázsló marad meg emlékezetemben.