Feričance, 1842. szeptember 13. – Budapest, 1929. április 22.
Mihalovich Ödön a szlavóniai Feričance-ban született. 1855-től Pesten, a piaristáknál végezte a gimnáziumot. Zenei tanulmányait 1862 és 1864 között Mosonyi Mihálynál végezte. 1865-ben Lipcsébe utazott, és ott néhány hónapig Moritz Hauptmanntól és Salamon Jadassohntól tanult. 1866-ban Peter Cornelius óráit látogatta Münchenben. A magyar zenei életbe Liszt vezette be. Zenei munkásságára kiemelkedő hatást gyakorolt Wagner. 1887-től 1919-ig, 32 éven keresztül állt az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia élén, hosszabb ideig, mint bárki más. Nem az idő hosszúsága a lényeg, hanem az a tevékenység, amely ezt az időt kitöltötte.
Tóth Aladár a Zenei Szemlében írt 1929-ben Mihalovichról. „Kultúrférfiút – akinek önkényéhez művészi tehetségek fejlődésének, nevelésének, kiaknázásának sorsa van kötve – éppoly kevéssé képzelhetünk el...igazi, mély liberalizmus nélkül, mint határozott irányú, öntudatos, szigorúan kialakult művészi elvek nélkül. Hogy ez a kettő mennyire nem mond egymásnak ellent, azt leggyönyörűbben éppen Mihalovich példája bizonyítja. Mihalovich – aki Wagnerrel és Liszttel lezárta magában művészi meggyőződésének kialakítását – kinevezte a Zeneakadémiára tanárnak a fiatal Bartók Bélát és Kodály Zoltánt, és ezzel a tettével a magyar zene mai diadalának útját nagyobb mértékben egyengette, mint bárki más kortársai közül. És ha meggondoljuk, hogy Mihalovich hozta be a Zeneművészeti Főiskolára Dohnányi Ernőt, Weiner Leót, Molnár Gézát, akkor igazat kell adnunk azoknak, akik Mihalovich Ödönben látják a magyar zenei főiskola igazi megalapítóját."
Mihalovichnak már igazgatói kinevezése előtt is komoly szava volt az intézményben, beleértve a tanárok kinevezését, hiszen 1880-tól az igazgatótanács tagja volt. Ezt a tényt is figyelembe véve szerepe lehetett már Koessler 1882-es, valamint Hubay és Popper 1886-os kinevezésében. De a szigorúan vett igazgatói működés évei alatt kb. hetven olyan tanárt nevezett ki, akiknek tanítványai közül számosan a főiskola tanárai lettek s még a mai tanári karnak is mintegy fele e tanárok „leszármazottja” (csak néhány név a már említetteken kívül: Kerpely Jenő, Mambriny Gyula, Molnár Antal, Bloch József, Keéri-Szántó Imre, Székely Arnold, Sík József, Szabados Béla, Szautner Zsigmond, Antalffy-Zsíros Dezső, Moshammer Román, Gianicelli Károly – sajnos nincs hely a további sorolásra). Mihalovich azonban nem csupán szerződtette a tanárokat, hanem ő harcolta ki számukra az állami tisztviselői státust és fizetést, a korpótlékot és a nyugdíjjogosultságot is.
Amikor átvette az igazgatást, a Zeneakadémián csak a zongora, orgona, hegedű, gordonka, ének és zeneszerzés oktatása folyt. Mihalovichnak egyértelmű koncepciója volt arra nézve, miként kellene tovább indulni. Ezt a koncepciót a Nemzet c. napilap 1887. december 17-i számában is közzétett A zenetanítás reformja c. emlékiratában fejtette ki: „Excellentiád felszólítván, hogy véleményesen nyilatkozzam azon megdöbbentő jelenség fölött, melynél fogva a hazánkban működő zenekarok legnagyobb része csaknem kizárólag idegen származású egyénekből áll és hogy milyen eszközök által lehetne elérni, hogy hazai ifjúságunk az említett működésben tömegesen részt vegyen s az idegeneket pótolja. Ezen kérdés felvetésével Excellentiád hazai zeneéletünk legfájóbb oldalát érintette. Mert mindaddig, míg az ország nagyobb városaiban önálló zenekarok működni nem fognak, a zeneművészet, zenei szellem, fogékonyság és ízlés fejlesztéséről szó sem lehet. Ifjúságunk talán nem hiszi, vagy nem sejti, hogy a zenész foglalkozása mellett épp oly tisztességesen meg lehet élni, mint valamely írnoki vagy alárendelt megyei hivatal után. Ha tehát hazai ifjúságunk előtt, nemcsak a nemzeti közvagyonodás, hanem a művészet fejlesztésének szempontjából is, a kereset ezen forrását meg akarjuk nyitni: akkor mindenek előtt szükséges, hogy őket az összes zenekari hangszerek oktatásában részesítsük.”
Mihalovich ennek megfelelően először a vonóshangszer-oktatást erősíti meg. Az 1890/91-es tanévben Gianicelli Károly, az operaház első gordonosa vezetésével megindul a nagybőgő oktatása. 1894/95-ben megindul a kürt és oboa, 1895/96-ban a fuvola és klarinét, a következő tanévben a fagott, 1897/98-ban a harsona és trombita oktatása, s „így most már ezekkel teljessé vált a zenekar. A fúvó hangszereknek három év óta megkezdett tanítása e tanévben nagyobb lendületet vett, minek oka egyfelől amaz intézkedésében rejlik, hogy azok tanítását ingyenessé tette; a beírási díjon kívül e hangszerek után egyáltalán semmi díj nem fizetendő. S ez igen fontos dolog volt, mert ifjúságunknak e hangszerek tanulását meg kell könnyíteni és megkedveltetni, hogy a vidéki zenekarok tervbe vett szervezésekor megfelelő zenészeink legyenek, hogy kiváltképpen magyar zenészekből álló zenekarok szervezése lehetségessé váljék."
Ismét egy gondolat az 1887-es Emlékiratból: „a jelentkező növendékek készültsége olyan silány és annyira ki nem elégítő, hogy a zeneakadémia csakhamar abba a kényszerhelyzetbe fog jutni, hogy a helyiségében saját felügyelete alatt, előkészítő osztályokat szervezzen.” Az 1888/89-es tanévben a zongora, hegedű és gordonka szakon felállították az előkészítő osztályokat az akadémiai osztályok mellett. A fúvós tanszakokon azonban évekig csak előkészítő osztályok működtek, az 1904/05-ös tanév volt az első olyan év, amikor a fúvós hangszerek valamennyi tanszakán indult akadémiai osztály. De az előkészítő osztályokban is komoly munka folyt.
„A zenekari hangszereket tanítók nem a magyar királyi opera zenekarából volnának szerződtetendők, hanem pályázat úján külföldről. Legelső sorban magyar születésű egyének, a mennyiben a kívánt feltételeknek megfelelnek.” Sajnos, úgy látszik, általában nem feleltek meg. Ha végignézzük az első fúvós tanárok névsorát, kiderül, hogy legtöbbjük Németországból vagy Bécsből, sőt, az oboa tanárai, a Kryswyjk család tagjai Hollandiából érkeztek Magyarországra. Nem egy közülük magyarul sem tudott vagy csak alig, volt aki később megtanulta nyelvünket. Mihalovichot számos támadás érte ezért.
Ugyanez a törekvés jellemzi Mihalovich munkáját az énekesek tanításában is: kapjanak itt is teret és lehetőséget a magyar művészek. 1892-ben a Nemzetben jelent meg Nemzeti opera- és zeneviszonyainkról szóló cikke, amely elsősorban a magyar énekesek operaházi foglalkoztatásáról illetve annak hiányáról szól. „A legnemesebb feladat, melyet az opera vezetője maga elé tűzhet, abban áll, hogy mind azokat a tényezőket, melyek a nemzeti opera életre hozásának feltételei, istápolja. Ezek között pedig első helyen áll a magyar énekesek alkalmazása, mert ilyenek nélkül soha nem lesz magyar opera.”
1905-re kialakult tehát az oktatás szervezetének az a váza, amely a következő évtizedekben csak csekély változásokon ment keresztül. Idézet az 1905-ös Szervezeti szabályzatból:
„Az Orsz. M. Kir. Zeneakadémia tanítási rendszere öt tanfolyamból áll. És pedig:
1.) Az előkészítő tanfolyam, mely az illető hangszerek játékának, valamint a zeneelméleti alapismereteknek tanításával minősíti növendékeit az akadémiai tanfolyamra.
2.) Az akadémiai tanfolyam, mely elméleti és gyakorlati úton a művészi pályára készít elő.
3.) Az operai tanfolyam, mely operai művészek kiképzésére szolgál.
4.) A zenetanárképző tanfolyam, mely az akadémiai tanfolyam végzett növendékeinek a zongora és hegedű tanári oklevél elnyerésére nyújt módot. Ezzel kapcsolatos:
5.) A gyakorló iskolai tanfolyam, mely a zongora és hegedő tanítás legelemibb fokán indulván meg, a zongora és hegedű tanárképző növendékeinek ad alkalmat a tanításra.”
Ezzel szinte teljes egészében előttünk áll a későbbi Főiskola struktúrájának tartalma az előkészítő osztályokkal, a művész- és tanárképzéssel. Mihalovich idejében hiányzó tanszak csupán az iskolai énektanár- és karvezetőképzés, ez akkor az egyházi karnagyképző melléktanszaka volt csupán, valamint a karmesterképzés, ami a zeneszerzés tanszak IV. évfoyamában volt kötelező melléktanszak. Azt pedig tudjuk, hogy a zenetudományi képzés csak 1950-ben indult meg.
Eddig arról volt szó, mit nyújtott Mihalovich Zeneakadémiája a növendékeknek. De nem keveset adott tanárainak is – túl a létbiztonságon és nyugdíjjogosultságon. Mihalovich igen fontosnak tartotta, hogy a tanárok aktívan részt vegyenek a Zeneakadémia művészi életében s emberileg-művészileg mind szorosabb kapocs fűzze őket az intézményhez.
Tóth Aladár ezt írta: „Mihalovich Ödön volt zeneéletünknek utolsó igazi »hivatalos« vezére, tehát az a vezér, aki a hivatalos pozíció hatalmát megalkuvástalanul állította a magas kultúrideálok szolgálatába, aki mindig csak művészi meggyőződésének szavára hallgatva az egész magyar zenekulturális élet minden értékét hivatalos értékké akarta és tudta tenni. Mert ember volt a talpán, egész ember, aki sohasem választotta el magában a »hivatalos« vezért a »művésztől«. Úr volt, valódi grand seigneur, aki személyi tekintélyt tudott szerezni olyan betegesen »úri« országban is, mint Magyarország, aki azonban messze kergette magától a hírhedt magyar úri henyeséget. Egyszóval: vezér volt, aki tudott igazul szolgálni."
Magányosan, 1929. április 22-én halt meg.
Szirányi Gábor