Liszt szerepe a zongorajátszásban ugyanaz, mint Euklideszé a geometriában.

Alan Walker
Sárosi Bálint

Sárosi Bálint

Csíkrákos, 1925. január 1.

Kodály Zoltán A magyar népzene c. tanulmány hangszeres népzenéről szóló fejezetében a magyart nem különösen hangszerkedvelő népnek nevezte, 1944-ben egy tervezett Zenei Lexikon magyar népzenéről szóló szócikkében pedig a következőket írta: „A népzene hangszeres része alig egyéb, mint szöveges dallamok áttétele a hangszerekre, akár a népből kikerült zenészek, akár a cigányok előadásában. A XIX. század második felében keletkezett csárdások egynémelyikét tudják a falusi cigányok is, ezeknek azonban a népzenéhez vajmi kevés közük van." Ettől függetlenül fontosnak tartotta, hogy mind a városi, mind a falusi cigányzenészek által játszott repertoárt széles körben tudományosan megvizsgálják. A kutatási témát a Zeneművészeti Főiskola etnomuzikológiai szakán 1956-ban végzett fiatal kolléga, Sárosi Bálint figyelmébe ajánlotta, aki elfogadva a javaslatot munkához látott. A korábban elnagyolt, perifériálisnak tekintett, lényegében Sárosi által megkezdett hangszeres népzenekutatás az ezredfordulóra a magyar népzenetudomány fontos, dinamikusan fejlődő területévé vált, és az 1950-es évek végétől összegyűjtött nagyszámú adat, az elvégzett kutatások alapján Kodály fentebb idézett állításai csak részigazságnak bizonyultak. Sárosi Bálint tudományos eredményei úttörő jelentőségűek, és hangszeres népzenekutatásunk alapvetéseinek számítanak.

 
Erdély keleti szegletében, egy kis székely faluban, Csíkrákoson született 1925. január 1-én. Középiskoláit Csíkszeredán végezte, majd 1944-től beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-román szakára. Mivel szülőföldjét a háborút lezáró békeszerződésben újból Romániához csatolták, egyetemi tanulmányait követően Budapesten maradt. 1951-ben jelentkezett a Zeneművészeti Főiskola zenetudományi szakára, amely abban az évben indította első évfolyamát, emellett felvették a zeneszerzés szakra is, ahol Szervánszky Endre tanítványa lett. Sárosi az etnomuzikológiát választotta, így Kodály növendéke lett. A Szabolcsi Bence és Kodály Zoltán vezetésével megindult zenetudományi képzés 1956-ban végzett első évfolyamáról kikerült fiatal zenetörténészek és népzenekutatók az elkövetkező évtizedekben a magyar muzikológia meghatározó, nemzetközileg is elismert képviselőivé váltak (többek között Kárpáti János, Kroó György, Kovács János, illetve Olsvai Imre, Sárosi Bálint és Vikár László). A zeneszerzés szakon 1958-ban kapta meg a diplomáját.
 
A zene tudományos vizsgálata mellett Sárosit a zenélés mint alkotó folyamat is érdekelte, ezért a zeneszerzés szakot is felvette, amelyet Szervánszky Endre tanítványaként 1958-ban fejezett be. Művész és tudós, zeneszerző és népzenekutató — vonzó párosítás a nagy elődök példáját tekintve, de Sárosi felmérve adottságait, felismerve korának megváltozott viszonyait és követelményeit egész életét a tudománynak, a hangszeres magyar népzene kutatásának szentelte. 1958–68 az MTA keretén belül a Magyar Népzene Tára szerkesztésére létrehozott és Kodály által irányított Népzenekutató Csoport munkatársa, 1968–74 a Népzenekutató Csoport főmunkatársa, 1974–88 az MTA Zenetudományi Intézet hangszeres népzenei osztályának vezetője, az MTA Zenetudományi Bizottság és a Doktori Tanács Zenetudományi Szakbizottságának tagja. 1966-ban védte meg kandidátusi értekezését, 1990-ben nyerte el a zenetudományok doktora címet, 1991 óta címzetes egyetemi tanár. Számos előadást tartott nemzetközi konferenciákon, 1985/86-ban meghívták az Innsbrucki Egyetemre vendégprofesszornak, 1994-ben a Göttingeni Egyetemen oktatott, 1969–88 ismeretterjesztő sorozatot vezetett a Magyar Rádióban.
 
Hangszeres és énekelt népzenét egyaránt gyűjtött, bejárta a teljes magyar nyelvterületet, de távoli országokban is készített felvételeket: Etiópiában, Örményországban és Kuvaitban. Írásaiban, amelyek közül nem egyet angolul és németül is kiadtak, megállapításait, tudományos tételeit gazdag helyszíni tapasztalatai hitelesítik. Életműve több önálló kötetből, számtalan tanulmányból és hanglemezkiadványból áll, amelyek közül a legismertebbek: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967), Cigányzene (Budapest, 1971), később németül és angolul is megjelent, Zenei anyanyelvünk (Budapest, 1973), Folk Music. Hungarian Musical Idiom (Budapest, 1986, németül 1990), hanglemez-antológia Magyar hangszeres népzene (Hungaroton, 1980, átdogozott kiadás 1998). Munkásságának eredményeit összegző művek sora jelent meg az 1990-es évek második felében: 1996-ban adták ki a hangszeres népzene tárgyában eddig megírt legátfogóbb tanulmánykötetét A hangszeres magyar népzene címmel, majd 1998-ban a Hangszerek a magyar néphagyományban és 1999-ben a Sackpfeifer, Zigeunermusikanten: Die instrumentale ungarische Volksmusik című könyveit. Újabb kiadványai: Bihari János (Budapest, 2002), Zenei anyanyelvünk. (Budapest, 2003)  A cigányzenekar múltja. Az egykorú sajtó tükrében. (Budapest, 2004, 2012)
 
Richter Pál