Losonc, 1901. november 25. – London, 1978. október 8.
Serly Tibor mindössze három tanéven keresztül, 1921 és1924 között volt a Zeneakadémia növendéke. Gyermekkorát New Yorkban töltötte, miután apja, Serly Lajos (a század utolsó évtizedeiben neves operett- és dalkomponista) 1905-ben családjával együtt kivándorolt Amerikába. Serly tehát külföldi tanulmányainak befejezése után, már megalapozott tudással jött Budapestre, hogy elvégezze Hubay Jenő mesteriskoláját, s Kodály Zoltántól és Siklós Alberttől zeneszerzést tanuljon. A Budapesten töltött évek döntő fordulatot hoztak zeneszerzői gondolkodásának alakulásában: fiatalkori darabjaira nemcsak Kodálynál végzett tanulmányai, hanem Bartók műveivel való megismerkedése is erősen hatottak. Kodály így ír róla tizenhárom fiatal zeneszerző című cikkében: „... itt született, de Amerikában nevelkedett, ami nem kedvezett zenei fejlődésének: zavaros, formátlan, dallamtalan kísérletekkel került ide pár éve. Itthon megtisztult, a hazai levegőben felvirult benne a dallam szeretete, újra megtalálta lelkét."
Amerikai visszatérése (1927) után a komponálás mellett tíz éven keresztül hegedült és brácsázott Cincinattiban, majd a Philadelphia-i és az NBC Szimfonikus Zenekarban. Közben magyarországi kapcsolatai sem szakadtak meg, amit Brácsaversenyének 1935-ös budapesti – a Filharmóniai Társaság Zenekara által megszólaltatott – bemutatója jelez. 1937-től New Yorkban élt, ettől kezdve elsősorban tanítással és zeneszerzéssel foglalkozott. Serly Tibor egyike volt Bartók Béla amerikai barátainak. 1943-ban Bartók hozzájárulásával zenekari átiratokat készített a Mikrokozmosz néhány tételéből. Bartók halála után – az utolsó napokban kapott instrukciók szerint – Serly fejezte be a 3. zongoraverseny utolsó 17 ütemének hangszerelését, majd a rendelkezésére álló vázlatokból 1950-ben összeállította és kidolgozta a Brácsaverseny partitúráját.
Saját kompozícióiban merészen kísérletezett: szimfonikus- és versenyművei, kamara- és szóló-zongoradarabjai különleges hangszerelési ötleteikkel és hangzásukkal keltettek feltűnést Amerikában. Serly az 1940-es évek második felében saját hangrendszert fejlesztett ki, amelyben a kromatikus skálát két egymástól független szegmensre bontotta. Az így létrejövő, saját megfogalmazása szerint „multi-modális, kromatikus skálaszisztémá"-t „modus lascivus"-nak nevezte el, s műveiben élete végéig alkalmazta. Tanári és zeneszerzői tapasztalatait könyveiben (A Second Look at Harmony – 1945; Modus Lascious: the Road to Enharmonicism – 1976; The Rhetoric Book of Melody – 1978) összegezte. 1948-tól kezdődően gyakran látogatott Magyarországra (utolsó budapesti szerzői estje 1976-ban volt), dirigálta Bartók és a saját szimfonikus darabjait, előadásokat tartott az általa befejezett Bartók művek keletkezésének részleteiről, beszélt saját kompozíciós elveiről.
Nevezetes az 1948. őszi Bartók Fesztiválon adott stúdióhangversenye, ahol Serly a Rádiózenekart dirigálta. Sárai Tibor többek közt ezt írta a Zenei Szemlében a hangversenyről: „A zenekart Serly Tibor vezényelte, az a Serly Tibor, aki Bartók mellett állott Amerikában, segítve a nagy magyar muzsikust az emigráció és a mindinkább elhatalmasodó betegség szenvedéseinek elviselésében. De Serly Bartók halála után is nagy barátja mellett áll a bartóki nagy életmű szolgálatában. Éppen ezért dirigálását nem tudjuk kritikai szemszögből megítélni, annyira a meghatottság uralkodik el rajtunk."
Szitha Tünde