Szabolcsi Bence

„Kodály a legszigorúbb nevelő volt, a legigényesebb s a legihletőbb. Ha elváltam tőle, mindig úgy éreztem, hogy a havasok levegőjét viszem magammal. ... tele volt német, olasz, francia és angol kultúrával is, Goethevel, Dantéval, Verlaine-nel és Shakespeare-rel, latinokkal, görögökkel, a bibliával. És mennyi zenével! A zene egész történelme, múltja és jelene ott hullámzott benne – valósággal elképzelhetetlen volt, mikor gyűjtötte mindezt magába" – írta Szabolcsi Bence szeretett tanáráról, a nagy példaképről, Kodály Zoltánról, de ugyanezekkel a szavakkal jellemezhetnék őt magát is későbbi tanítványai.

 

Szabolcsi Bence neve és munkássága szervesen összekapcsolódik a magyar zenetudomány megalapozásával, nemzetközi igényű felnövekedésével. A budapesti Magyar Tudományegyetemen 1917 és 1920 között jogot, irodalomtörténetet és filozófiát hallgatott, ezzel párhuzamosan, 1917-től 1921-ig a Zeneakadémián zeneszerzést tanult Kodály Zoltánnál, Siklós Albertnél és Weiner Leónál. Kroó György emelte ki, hogy Szabolcsi Bence tudós fejlődésére milyen döntő hatást gyakorolt Kodály személyisége: „Kodály mindenekelőtt a feltétlen nevelői autoritást, a klasszikus műveltséget, az európai, főleg német és francia irodalomba való rendkívüli jártasságot, az enciklopédikus tájékozottságot, a tévedhetetlenséget jelentette számára. Mint leendő zenetörténészt, bámulatba ejtette Kodály Magyarországon senkivel sem összemérhető zenetörténeti tudása, s főként meghatározó lett számára a Kodály tudatában jelenlevő felismerése a zenetörténet és az etnomuzikológia szoros kapcsolatának. A Kodály személyiség-modell nyomán alakult ki Szabolcsiban a zenetörténész ideálképe."

 

Szabolcsi Bence zeneakadémiai tanulmányai után 1921-től a lipcsei egyetemen hallgatott történelmet, művészettörténetet (Wilhelm Pindernél), zeneelméletet (Siegfried Karg-Elertnél) és zenetörténetet (Hermann Abertnél és Friedrich Blumenél), ahonnan 1923-ban bölcsészeti (zenetudományi) doktori oklevéllel tért haza. 1923-ban Magyarországon az egyetlen zenetudományi diploma az övé. Lipcsei évei alatt megszületett első életrajza, amely Mozartról szól, disszertációjának témája pedig az olasz monódia történetéhez kapcsolódik. Hazatérve zenekritikusként, szerkesztőként (Zenei Szemle) és kiadói lektorként dolgozott, zenetörténeti dolgozataival párhuzamosan irodalomtörténeti munkái is megjelentek. Az 1920-as, 30-as években régi magyar zenetörténeti emlékek után kutatott a középkortól a 19. századig, ennek eredményeként született meg a magyar zenetörténet első, ma is alapirodalomként szolgáló összefoglalása A magyar zenetörténet kézikönyve címmel. Egy másik maradandó, nagyszabású vállalkozása ezekben az években a Tóth Aladárral együtt szerkesztett Zenei Lexikon, amelybe a szerkesztői munkán kívül több száz szócikket is írt.

 

Nemcsak itthon örvend köztiszteletnek – 1933-ban Baumgarten-díjjal tüntették ki s életében kétszer kapott Kossuth-díjat. Nemzetközileg is elismert tudós: 1936-ban a londoni Royal Asiatic Society, 1938-ban a Nemzetközi Zenetudományi Társaság választotta tagjává. 1945-től kezdve már tanárként tartozik a Zeneakadémiához: zenei stílustörténetet és magyar zenetörténetet tanít. Ő kezdeményezte, ösztönözte 1951-ben a zenetudományi tanszék létrehozását, amely a zenetörténész-képzés első magyarországi intézménye lett. Ennek tanszékvezető tanáraként a zenetörténészek újabb nemzedékeinek felnevelésében vállalt vezető szerepet. Első zenetörténész tanítványai közé tartoztak Kroó György, Kárpáti János, Bónis Ferenc, Kecskeméti István, Somfai László, Pándi Marianne, Kovács János, Tóth Margit. A fiatal nemzedék számára Szabolcsi Bence óráinak varázsából a rádiósorozatok – például „Szabolcsi Bence tanít" – őriztek meg mozaikokat. 1948-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1955-től rendes tagja, a hazai zenetudományi folyóiratok (Magyar Zene, Studia Musicologica) szerkesztője. 1961-ben megalapította és 1973-ig igazgatóként irányította a Magyar Tudományos Akadémia Bartók Archívumát, majd 1969-től Zenetudományi Intézetét. Két évvel halála előtt Herder-díjjal tüntették ki. Tanári és emberi nagyságáról egykori tanítványai vallanak, akik még személyesen ismerhették: „Zenetörténészeink között soha senki nem volt annyira muzsikus, mint ő. Nemcsak képzett zeneszerző, nemcsak kitűnő pianista volt, hanem mindenkor ujjaiban is hordta a zeneirodalmat. Azok a fiatalkori ujjak játszottak virtuózan tovább akkor is, amikor az egykori elemző tanulóból a növendékeit bármikor rögtönző tudásával elkápráztató tanár lett" – emlékezett vissza Kecskeméti István.

 

Emberi arcvonásait Ujfalussy József hozza életközelbe: „Tanítványait, hallgatóit ösztönző szavával, bíztató tekintetével egyúttal mindjárt munkatársaivá is fogadta, ellenállhatatlanul vonzotta útitársul izgalmas, közös szellemi kalandokra, az ázsiai zenefolklórtól az európai zene, képzőművészet, irodalom és filozófia csarnokáig, alig ismert magyar zenetörténeti dallamoktól Bartók és Stravinsky művészetéig vezető, csodálatos utazásokra. Így mi, munkatársai is állandóan, újra meg újra tanítványaivá szegődtünk, boldogan és csodálva bíztuk rá magunkat, követtük gazdagságának végtelen birodalmába. Felcsillant ilyenkkor diákos, cinkos mosolya és jóakaróan tette észrevétlenné a tudásunk mértéke közti végtelen távolságot. Szellemének fölénye nem nyomasztott, hanem fölemelt, magához növelt, a szónak eredeti, szótári jelentése szerint."