Szenkár Jenő

 

Egy majnafrankfurti Bartók-levélből: „...milyen rossz opera rontja itt el műveimet. Gyászos egy bemutatónak nézek elébe. [...] Egy ember ér itt valamit, az is a budapesti Szenkár." (1922. május 9.) Szenkár Jenő muzsikus család fia volt; édesapja kóruskarnagy, a budapesti izraelita hitközség énekkarának vezetője, karmester és zeneszerző két öccse, Dezső és Mihály is.

1908 és 1911 között Herzfeld Viktor tanítványa a Zeneakadémián. Lexikonok tudni vélik, hogy 1911/12-ben az Operaház korrepetitora, a dalszínház irodalma azonban nevét nem említi. Egy évre rá a prágai Landestheater, 1913-tól 1915-ig a Népopera (ma: Erkel-Színház) karmestere. Működött a salzburgi Mozarteumban, az altenburgi nagy operaegyüttesnél, 1920-tól a majnafrankfurti Operában. Az 1923/24-es évadban a berlini Volksoper igazgatója, 1924 és 1933 között főzeneigazgató a Kölni Operában. Tipikus magyar karmesterkarrier a század első évtizedeiből, amikor német nyelvterületen próbáltak szerencsét mindazok, akik a szűkös magyar zenei életben érvényesülni nem tudtak.

 

Európában és a tengeren túl írta a magyar zenetörténet fontos fejezeteit, holott szülőföldje zenei életével 1915-től lényegében nem volt kapcsolata (egy koncertre meghívták a Filharmonikusok 1925-ben – Stravinsky Pucinella-szvitjét mutatta be –, „legközelebb" 1956 Bartók-Fesztiválján dirigált). Érdemei elévülhetetlenek Bartók, Kodály színpadi műveinek külföldi megismertetésében. Ő vezényelte a budapesti bemutatót követő első premierjét A kékszakállú herceg várának és A fából faragott királyfinak (Frankfurt am Main, 1922. május 13.). A táncjáték második külföldi bemutatójának is Szenkár volt a karmestere 1923 nyarán, amikor fesztiváljának műsorára vette a Jaques-Dalcroze által alapított Helleraui Tánc- és Mozgásművészeti Iskola, amelynek történetesen magyar igazgatója volt Ernst Ferand (alias Freund Ernő, a Fodor Zeneiskola volt zongoratanára) személyében.

 

Szenkár Jenő vezényelte Kodály Háry Jánosának szcenikus bemutatóját külföldön (Köln, 1931. szeptember 26.). Valószínűleg ő ismertette meg Dél-Amerikával Kodály zenéjét (Háry János-szvit, 1928; Psalmus hungaricus, 1932; Marosszéki táncok, 1934, valamennyi Buenos Aires-ben). Valószínű – írom –, hisz a hatalmas földrész zenei életét aligha lehet áttekinteni.

Karmesteri életművének csúcsa A csodálatos mandarin ősbemutatója (Köln, 1926. november 27.). Élt egyetlen előadást, elsöpörte a jobbára konzervatív közönség tettlegességig fajuló tiltakozása a mű, az operai repertoárt modernizáló főzeneigazgató és Hans Strohbach intendáns (igazgató-főrendező) művészi programja ellen. A betiltással végződött kölni botrány messze ható következménye volt a Mandarin hazai előadásának sorozatos meghiúsulása. Szenkár teljesítményének értékét mindennél jobban jellemzi az előadói iránt oly kritikus zeneszerző teljes elégedettsége.

 

Szenkár Jenő karrierje emelkedőben volt; jelzi ezt, hogy az Odeon lemezfelvételre szerződtette (Beethoven V. szinfóniája a Berlini Állami Operaház zenekarával), de a nácik 1933-ban, mint oly sok társát is, elűzték. Moszkvába emigrált, s a Filharmonikusok vezető karnagya lett. Nem politikai – egzisztenciális döntés volt ez a részéről. 1933-ban egyszerre sok ezer németországi muzsikus vált földönfutóvá s örülhetett, ha munkához juthatott bárhol a világon. 1937-ben, a nagy tisztogatás évében a kémgyanús zenei vendégmunkásokat mind kiutasították a Szovjetúnióból. Szenkárnak ezekről az éveiről keveset tudunk. 1936/37-ben ő mutatta be Prokofjev Orosz nyitányának kiszenekari átiratát, majd Rómeó és Júlia balettzenéjének szvit-összeállítását, egy estén Szabó Ferenc Lírai szvitjének premierjével. Baráti szálak fűzték Prokofjevhez: Szenkár vezényelte a szerző jelenlétében A három narancs szerelmese első sikeres operai előadását (Köln, 1925). Kairói közjáték után 1939-ben tíz évre Rio de Janeiro volt az otthona, megalapította a Brazil Nemzeti Zenekart. 1950-től ismét német földön, az NSZK-ban működött, utoljára a Düsseldorfi Operaházban.

 

1956 legendás Bartók Fesztiválján még ereje teljében vezényelte az Állami Hangversenyzenekart (Egmont-nyitány, Bartók Hegedűversenye Zathureczky Edével, Liszt: Faust-szimfónia); két év múlva Fischer Annie partnere volt (Bartók: 3. zongoraverseny). További három hangversenyét hallottam a roppant tapasztalt, nagy tudású kismesternek, 1961-ben pedig Salome-vezénylését az Operában. Utoljára 1963-ban tért haza, 72 évesen, kissé megfáradtan. 1962 decemberében betegsége tartotta távol a nagy születésnapi Kodály-ünnepről, pedig a Psalmus hungaricus vezénylésére hívták.