Szokolay Sándor

 

A Zeneakadémia zeneszerzés tanszakán 1950–57 között Szabó Ferenc és Farkas Ferenc tanítványa volt, majd 1959-től ugyanitt tanított 1994-es nyugdíjba vonulásáig, 1966-tól docensként, majd egyetemi tanárként. Emellett a Magyar Rádióban és Televízióban zenei lektorként és szerkesztőként is tevékenykedett, és számos közéleti tisztséget vállalt társadalmi szervezetekben (Kodály Társaság, Magyar Zenei Kamara, stb.). 1994-től Sopronban él.

 

 Az 1950-es évek végének hangszeres művei: a hegedű szólószonáta, a hegedű- és zongoraverseny mellett nagysikerű vokális és színpadi művei jelzik alkotói fejlődésének főbb állomásait: két oratóriuma, az Ady forradalmi költeményére komponált A tűz márciusa (1957–58) és az Istár pokoljárása (1960, Weöres Sándor szövegére), Az iszonyat balladája című balett (1960), valamint a Világok vetélkedése (1959), a Néger kantáta (1962) és a Poulenc emlékére írott Déploration (1964). A korszak lezárása és betetőzése a Frederico Garcia Lorca színdarabja nyomán készült és 1964-ben bemutatott Vérnász című opera, amelyért szerzője 1966-ban Kossuth díjban részesült. A Budapesti premiert rövidesen Wuppertal, Zágráb, Kassa, Brünn, Helsinki és Tallinn színpadai követték, és ez idáig számos nyelven, húsznál is több helyen szólalt meg sikerrel.

 

Szokolay zenei világát kezdettől jellemzi a szenvedélyesség és a monumentalitásra, elementáris hatásra törekvés, meghatározott stílusirányzatok követésétől mentes, ösztönös muzikalitás, valamint a primitív, népi kultúrák iránti fokozott érdeklődés, ami a témaválasztáson túl az osztinátók kedvelésében, makacsul ismételt ritmikus figurák és az ütőhangszerek kiemelt alkalmazásában, valamint a dallamvonalaknak a népi siratókkal rokon díszítettségében is megjelenik. Szokolay második operáját, a Hamletet 1968-ban mutatták be Budapesten, majd két évvel később Kölnben. A mű szabadon értelmezett, de következetesen alkalmazott 12 fokú technikával készült, ami egyfajta kompozíciós kontrollt, tematikai összefogottságot eredményezett, és az „ösztönösség birodalmából az intellektuális operaművészet világába" lépett át. Hangszerelése is kamaraszerűbb a Vérnász partitúrájánál, ugyanakkor itt sem mond le a dallamok természetes szépségéről.

 

A zenei dinamizmus jellemzi Szokolay harmadik operáját, a Németh László drámája nyomán keletkezett Sámsont is (1973). Ezt követően szerzője egy évtizednyi megszakítás után tért vissza az operaszínpadra az Ecce homoval (1984), amely Nikosz Kazantzakisz Akinek meg kell halnia című híres regénye alapján készült, majd ismét egy évtized után követte a 90-es évek második felének három operája, a Szent Margit (1995), a Szávitri (1998) és a Bölcs Náthán (1997–98). A két közbeeső időszakban néhány hangszeres mű mellett számos oratórikus és kórusmű keletkezett, melyek mintegy előkészítik és kiegészítik az életmű fő vonalát jelentő színpadi műveket (többek között az Hommage á Kodály, az Ady kantáta és a Gályarab kantáta 1975-ből, Confessio Augustana 1980, Luther kantáta 1983, Aeternitas temporis 1988, Tanúságtétel 1992). Szokolay stílusa az Ecce homotól kezdődően megújult, többet merít a népzenéből és gregoriánból, küzd a tonalitás megtartásáért, a dallam és harmónia megőrzéséért, de zenéjének továbbra is jellemzői maradtak a szenvedélyesen expresszív, melizmatikusan díszített vokális szólamok. Utolsó korszaka a kísérletezés helyett inkább a letisztulás, összefoglalás jegyeit mutatja. Az első négy opera konfliktusokkal teli drámája és tragikus kimenetele után a természet, a fény, az öröm és a hit felé fordulás gondolata hatja át műveit. Témaválasztásában előtérbe került a magyarság és nemzeti identitás problematikája is. Az 1990-es végén rövid idő alatt 3 szimfóniát komponált (1997, 1998, valamint a Nagy Gáspár szövegére készült 1999-es Symphonia Ungarorum), ami új műfajjal gazdagította életművét.