Tátrai Vilmos (Kispest, 1912. október 7. – Budapest, 1999. február 2.) felvidéki cipszercsalád sarja, szülei a zömmel németajkú lakosságból álló Breznóbányán éltek. A gazdag és igen mélyre (Zsigmond király idejére) visszanyúló múlttal rendelkező felvidéki bányavárosok hagyományos európai-polgári kulturális atmoszférája (műkedvelő zenekar, házimuzsikálás) határozta meg gyerekkori kapcsolatát a zenével. A társas zenélésben keresendők Tátrai Vilmos művészi személyiségének, előadói karakterének a gyökerei. A családban mindenki játszott valamilyen hangszeren, noha hivatásos muzsikus nem volt; persze a profi és az amatőr között sem húzódott még akkora szakadék az 1910-es, 1920-as években. Mindennek természetes következménye, hogy Tátrai Vilmos már hatesztendős korától hegedült, s igen korán lépett föl a koncertdobogóra, amely ennek ellenére – érdekes módon – szólistaként sohasem vonzotta.
Tanulmányai mellett (Zeneakadémia, 1925–31; Nemzeti Zenede, 1931–34) kipróbálta a muzsikálás valamennyi korabeli válfaját a katonazenekartól (1932 és 1936 között, Fricsay Richárd vezetése alatt) a mozi- és szalonzenekarokig. Közben jeles mesterektől (Waldbauer Imre, Rados Dezső, Hubay Jenő) sajátította el a hegedülés fortélyait. 1938-tól 1940-ig a Budapesti Hangversenyzenekar, 1936–37-ben a Buenos Aires-i Rádiózenekar koncertmestere volt, 1940-ben Ankarában vezetett zenekart, majd ismét Budapesten folytatta pályáját, különböző szimfonikus zenekarok első hegedűsi pultjánal (1940–44: Székesfővárosi Zenekar, 1945–46: Rádiózenekar, 1946–78: Fővárosi, majd Állami Hangversenyzenekar).
A született primárius 1946-ban alapította a Tátrai-vonósnégyest. A kvartett fönnállásának csaknem ötven esztendeje alatt kiváló muzsikusok váltogatták egymást (2. hegedű: Rényi Albert, később Szűcs Mihály, majd Várkonyi István; brácsa: Iványi József, majd Konrád György; gordonka: Dénes Vera, majd Banda Ede). A Tátrai-kvartett a 20. század második felének nemzetközi viszonylatban egyik legjelentősebb együttese lett, repertoárja felölelte a teljes klasszikus-romantikus kvartettirodalmat. Alig akad jelentős magyar zeneszerző ebből az időszakból, aki nem komponált volna művet a világhírű együttes számára. „Tátraiék" nevéhez fűződik – ha nem is a hivatalos kultúrideológia áldásától kísérve, de mintegy megtűrve – Dohnányi Ernő rehabilitása a magyar zenei életben (a 2. világháború után a Tátrai-kvartett tűzött először műsorára Magyarországon Dohnányi-művet, 1954-ben). Haydn és Bartók vonósnégyeseinek interpretációját mind a mai napig a legjelentősebbek között értékeli a nemzetközi kritika. A Tátrai-kvartett volt talán az utolsó a nagy együttesek között, amely koncert-vonósnégyesként is megőrizte a házimuzsikálás hangulatát, intimitását – azt a miliőt, amely egykor létrehozta a kvartettezés kultuszát.
Tátrai Vilmos másik szellemi gyermeke a Magyar Kamarazenekar volt, amelyet 1957-ben alapított, s amely jóval a ma divatos historikus zenei mozgalom előtt tárta a hangversenylátogató közönség elé a részben kéziratokban rejtőző 18. századi szimfóniákat, versenyműveket. Tátrai Vilmos 1971-től haláláig tanított a Zeneakadémia hegedű tanszakán. Növendékeit stílusismereten, előadói finomságokon kívül azzal a kultúrával is megajándékozta, amit személyiségével a szó legszélesebb értelmében megélt történelemként sugárzott.
Batta András