Waldbauer Imre

 

Waldbauer Imre nevét elsősorban a róla és Kerpely Jenőről elnevezett vonósnégyes révén őrizte meg a zenetörténet, noha a kvartett élén végzett valóban korszakos jelentőségű munkássága mellett nem kevésbé fontos pedagógiai tevékenysége sem. Az 1892-ben született hegedűművész első hegedűtanára édesapja, Waldbauer József volt, aki Ausztriából települt át Budapestre és a legendás Hubay–Popper kvartett tagja volt. A család gazdag zenei hátterére jellemző, hogy Waldbauer Imre korán bekapcsolódott a házimuzsikálásba, és már tizenhárom évesen egy vonósnégyest irányított. Zeneakadémiai tanulmányait Hubay Jenő mesteriskolájában végezte. Kerpely Jenővel 1909-ban szervezte meg vonósnégyesét, amelynek bemutatkozására 1910 márciusában került sor, Bartók és Kodály I. vonósnégyesének premierjével.

 

Waldbauer zeneiségének gyökerei a Joachim-iskoláig nyúlnak. A kortárs magyar termés állandó művelésén kívül a bécsi klasszikusok és Brahms zenéje álltak művészetének középpontjában. Habár szólistakarrierjét teljesen alárendelte kvartettje pályafutásának, olykor a vonósnégyesétől függetlenül is fellépett: például ő társult Bartók Béla zongorajátékához a szerző II. szonátájának ősbemutatóján s klasszikus műsorú szonátaesteket is adott Bartókkal.

 

1928-tól tanított a Zeneakadémián hegedűt és kamarazenét (e téren természetesen a kvartettjáték vált a szakterületévé). Noha mindkét tárgy oktatásában óriási tekintélyű, nagyhatású kollégákkal működött egyidejűleg, tanítása gyökeresen különbözött azokétól, s egyenrangú alternatívát kínált a növendékek számára. Hubay Jenő ösztönös művészként és pedagógusként az istenadta, természetes tehetségeknek lehetett ideális mestere. Waldbauer előadóként és tanárként egyaránt sokkal tudatosabb típusba tartozott, hiszen zeneiségéhez és szuggesztív egyéniségéhez páratlan intellektus társult. Őt a hegedűjáték fiziológiája, anatómiája is érdekelte, képes volt szavakkal is megvilágítani a hangszeres előadás minden elemét. A hangszeres szempontból kevésbé rátermett tanítványokat is rávezette a helyes útra. Okosan tanított, növendékeit a hangszerről való gondolkodás titkaiba is beavatta. Míg Weiner kamarazene-tanítását a részletek aprólékos kidolgozása, a minuciózus műhelymunka jellemezte, Waldbauer a darabok alapkarakterének, lényegének felmutatására törekedett, s a fő vonalak felvázolása után a tanítványra bízta a részletek kidolgozását. Végh Sándor szavai szerint Weiner a zene mikrokozmoszát tanította, Waldbauer a makrokozmoszra nyitotta rá növendékei szemléletét. „Ő adta meg a csontvázát a műnek, amire a húst az embernek magának kellett megformálnia." Kvartettjének irányítójaként és a kvartettjáték tanítómestereként nagysága többek közt rendkívül kifinomult hangzásigényében rejlett: rámutatott, hogy a hanganyag a stílussal szorosan összefügg, s egy fiatalkori Beethoven-opusz adott esetben más tónust igényel, mint a kései Beethoven műve. Növendékei közül sokan világhírű vonósok s karmesterek lettek, akik az ő kamarazene-óráin kaptak egész életre szóló útravalót: Fenyves Lorándtól Tátrai Vilmosig és Zsigmondy Dénesig, Mihály Andrástól Solti Györgyig.

 

Előadóművészi és tanári tevékenysége mellett elméleti munkássága is említésre méltó: foglalkozott a hegedűjáték és a hegedűkészítés történetével, s Szabolcsi Bence 1930-as zenei lexikonjának is munkatársa volt. Waldbauer 1946-ban az Egyesült Államokba költözött, Iowa City egyetemén lett a hegedűoktatás professzora. Életének alkonya kísértetiesen emlékeztet annak a nagy magyar zeneszerzőnek sorsára, akinek műveinek megismertetéséért annyit fáradozott: akárcsak Bartók, ő is elvesztette a termékeny hazai táptalajt, s az Újvilágban csaknem légüres térbe kerülvén, saját szellemi rangjához méltatlan fogadtatásban részesült. 1953. december 3-án halt meg Iowában.