Wilheim András

Székesfehérvár, 1949.  – Budapest, 2022. január 20. 

1974-ben diplomázott a Zeneakadémia zenetudományi tanszakán.

1990-ig a Bartók Archívumban dolgozott, majd az Editio Musica megbízásából ő gondozta Kurtág György műveinek megjelenés előtt álló katalógusát.

Kutatóként szakterülete a XX. század zenéje volt: tanulmányai jelentek meg Bartókról, Satie-ról, Varèse-ről, Webernről, Cage-ről.

Az Új Zenei Stúdió tagjaként rendszeresen fellépett hangversenyeken, és több lemezfelvételen működött közre szólistaként, illetve művészeti vezetőként. 2007-ben ő mutatta be Stravinsky Threni című darabját. 1980-tól rendszeresen tartott előadásokat a szombathelyi Bartók Szemináriumon, 1995-ben meghívott előadója volt a Centre Acanthes avignoni zenei szemináriumnak.

1979-től tanított négy évtizeden át a Zeneakadémia Zeneszerzés Tanszékén Formatan és analízist, 20. századi stílustörténetet, valamint Kortárs zenét, emellett számos disszertáció témavezetője volt a Doktori Iskolában.

Munkásságát 1979-ben Párizsban (az Új Zenei Stúdió tagjaként) Kassák-díjjal, 2005-ben itthon Erkel-díjjal ismerték el.

Fekete Gyula, a Zeneszerzés Tanszék vezetője írta róla: „Wilheim András évtizedeken keresztül fáradhatatlanul, szenvedéllyel mondta, magyarázta, mutatta a zenét a zeneakadémista zeneszerzőknek, zenetudósoknak, hangszereseknek. Ikonikus alakjává vált zenei életünknek. Nem ritkán meghökkentő állításaival gondolkodásra sarkallt, pörölt, ellentmondott, felfedezett, ledorongolt, összetört, újraépített. Szeretett, rajongott, gyűlölt, majd újra szeretett. Élete volt a tanítás, a növendékeit feltétlenül szerette, követte mindenkinek a sorsát, aggódott mindenkiért. Hallgatói is viszontrajongtak érte, hiszen megérezték, hogy András nekik akarja adni mindazt, amit zenéről tud és fontosnak tart. Egy nagy generáció emblematikus tagja, Kurtág és Cage egyik, ha nem legavatottabb ismerője volt.”