Zalánfy Aladár

 

Zalánfy Aladár a Zeneakadémián 1905-től 1908-ig Koessler Jánosnak volt zeneszerző és orgonás tanítványa, majd Lipcsében Karl Straubénél, Bach és a klasszikus orgonairodalom nagy interpretátoránál, valamint Siegfried Karg-Elert zeneszerzőnél, továbbá Franciaországban Charles-Marie Widornál, a századforduló egyik legkiválóbb orgonaművészénél tanult. Virtuóz orgonajátékosként Magyarországon és külföldön hangversenyezett.

 

1913-tól a Nemzeti Zenedében, majd a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában tanított. 1921-ben lett a Zeneművészeti Főiskola tanára, ahol az orgonatanszak professzoraként az orgona mellett orgonaismeretet, orgonatervezést és kargyakorlatot, a protestáns egyházzenei tanszakon liturgikát, egyházi éneket és egyházzenei irodalomismeretet is tanított. Tanításában hallatlanul következetes, pontos, szigorú, de mindig igazságos volt s mindezt tanítványaitól is megkövetelte. Egyforma érdeklődéssel tanította a régi mesterek, Buxtehude, Frescobaldi, Bach műveit csakúgy, mint a romantikus és az utánuk következő zeneszerzők kompozícióit: C. Franckot, Lisztet vagy Regert. A kortárs zenétől sem zárkózott el. Amikor utolsó évesen megmutattam neki akkor elkészült Te Deum-fantáziámat, félretétette az éppen növendékhangversenyre készülő Franck-darabot s ezt játszatta el. Liturgikában is megelőzte az akkori gyakorlatot. A jövendő egyházzenészeknek a ma használatos, abban az időben erősen vitatott, gazdagabb liturgiát is tudniok kellett. Igazságérzete nem engedte, hogy növendékei között a tudáson kívül bármiféle megkülönböztetés érvényesüljön. Így pl. a főtanszak felvételi vizsgáján még annak a jelentkezőnek is ugyanúgy el kellett játszania a B-dúr vagy f-moll skálát és Bach Wohltemperiertes Klavier-jából az egyik preludium és fúgát, aki esetleg már egy évig tanult nála kötelező melléktárgyként orgonálni s ő maga bíztatta, hogy jelentkezzék a főtanszakra. 1950-ig, nyugdíjazásáig, a kitűnő orgonisták nemzedékeit nevelte fel.

 

Mint orgonaszakértő és -tervező kitartóan küzdött azért, hogy a régi (barokk) és a francia orgonaépítés hagyományain alapuló modern orgonatervezés-szerkesztés eredményei a hazai orgonaépítészetben is minél nagyobb teret nyerjenek. E törekvésének egyik legjobb eredménye az óbudai evangélikus templom általa tervezett orgonája volt. Ez a hangszer, amelyet a Rieger orgonagyár 1939/40-ben Zalánfy terve alapján épített, a szakértők szerint a főváros akkor legszebb hangú orgonája volt, s avatásán megcsodálhattuk a hangversenyezéstől a nem megfelelő hangszerek miatt visszavonult művész virtuóz játékát is. Az orgona sajnos Budapest ostromakor, 1944 szilveszterének éjszakáján elpusztult. Tervezője utóbb kedvesen bevallotta, hogy megkönnyezte pusztulását. Mégis kijelentette, hogy nem egyszerűen a régi hangszert kell újjáépíteni, hanem helyette a régi hangzásának tanulságait felhasználva új tervet készített. 

 

Zalánfy 1914-től a Budapesti Szent István Bazilika, majd 1923-tól haláláig a Deák téri evangélikus templom főorgonistája is volt. Hivatását itt is példamutatóan komolyan vette. Istentiszteleti szolgálataira mindig gondosan készült. Jóllehet a hangversenyezéssel felhagyott, a nagy oratórium- és kantáta-előadásoknak hosszú időn át volt állandó continuo-játékosa. Ilyenkor nagy stílusismeretével és gyakorlatával a vezénylő karnagyoknak is sokat segített, amit azok nagy hálával és tisztelettel emlegettek. Ösztönzéseinek és tanácsainak nem kis része volt abban, hogy a Deák téri templom Lutheránia ének- és zenekara Bach legnagyobb műveinek előadására is vállalkozott.

 

Kevésbé ismert, hogy komponált is. A kétkötetes orgonaiskolán (Az orgonajáték művészete) kívül kiadatlan korálelőjátékokról és kórusművekről tudunk. Orgonakísérettel látta el és kiadta Luther Márton vallásos költeményeinek dallamait és közreadta Bach Nyolc kis prelúdium és fúga-ját, valamint manuál-korálelőjátékainak sorozatát. Több különféle, orgonával kapcsolatos értékes tanulmánya is megjelent.

 

S egy személyes emlék, amely Zalánfy általában kissé merevnek ismert egyéniségét más oldaláról mutatja. A háború után feleségemmel felkerestük s ő látogatásunkat szokás szerint viszonozta. Érkezésekor kisfiaim köszöntötték, majd átmentek a másik szobába. A látogatás végén, Zalánfy távozása után nem sokkal váratlanul megszólalt a csengő: meglepetésünkre Aladár jött vissza s így szólt: „Hol vannak a gyerekek? Elfejeltettem tőlük elköszönni!"